Én és Az árnyékom

Videó: Én és Az árnyékom

Videó: Én és Az árnyékom
Videó: Horváth Tibi - Én és az Árnyékom 2024, Március
Én és Az árnyékom
Én és Az árnyékom
Anonim

Árnyékom, árnyékoldalam. Az a részem, ami nem látszik a szemem előtt. Tudatosságom reflektorfénye nem rá irányul. Mások számára látható. Nem veszem észre őt, és ezért akaratomtól függetlenül cselekszik, másokkal való kapcsolatokban nyilvánul meg. Így keletkezik vita a számomra jelentős közeli emberekkel. Észreveszik bennem azt, ami előttem rejtve van. Elmondják, amit látnak, mert ez hatással van rájuk, és nem közömbösek a velem való kapcsolat iránt. Ez az a pont, ahol zavarban vagyok, haragom, haragom, vágyam arra, hogy ellökjek egy embert, és vágyakozzak rá, hogy elhallgasson.

Mert kétségbe vonja a holisztikus képemet magamról. Olyan óvatosan építem, tégláról téglára. Néha úgy tűnik számomra, hogy figyelmes vagyok egy saját elképzelésem kialakítására, és ezt tudatosan teszem. De ez inkább játék. Végtére is, a tudatom félredobja azokat a téglákat, amelyek nem felelnek meg az építészeti projektnek - az én projektemnek.

És azért is, mert olyan gondosan elrejtem, amit mások láttak tőlük és magamtól. Mit rejtek ott, és miért?

Lássuk, hogyan működik. A szüleink nevelése során a szégyen, az elutasítás, az undor és a harag érzéseivel kezdünk szembenézni. Az árnyék akkor kezd kialakulni, amikor én, ahogyan vagyok, jelentős emberekkel (szülőkkel, nevelőkkel, tanárokkal) való megnyilvánulásaim eredményeként szégyennel, elutasítással, elutasítással, haraggal nézek szembe. A fentiek mind összefüggnek egy jelentős felnőtt szeretet megfosztásával. Egy gyermek számára a szeretet megfosztása azonos a gondozás megvonásával; a gyermekkori gondozás megfosztása azonos a halállal. A gyermek fizikai és szellemi fejlettsége miatt nem képes egyedül túlélni. A gyermek iránti szeretet kérdése pedig szó szerint kapcsolódik a túlélés kérdéséhez. Elkezdünk szembenézni a haláltól és a pusztulástól való félelemmel, mielőtt rájövünk. És amit tovább csinálunk önmagunkkal, azt ösztönösen tesszük. Ezt hívják az önfenntartás ösztönének. Szembesülve a szüleink elutasításával, szégyenével, elutasításával, undorodásával bizonyos megnyilvánulásaink következtében, fennáll a veszélye annak, hogy megfosztjuk a szerelemtől vagy átmenetileg megfosztjuk tőle. Egy gyermek nyelvén kockáztatjuk, hogy meghalunk. Az ösztön megmondja, hogyan lehet kiküszöbölni ezt a kockázatot, hogyan lehet visszaadni a szerelmet. Egyszerűen azzal, hogy kiküszöböli az okot, ami egy ilyen szülő reakciójához vezetett. Mivel a reakció oka a sajátos megnyilvánulásunk, úgy döntünk, hogy nem így nyilvánulunk meg. De mivel a természetes vágyak és törekvések, vitalitással - az élet energiájával töltve - nem tűnnek el sehol, továbbra is bennünk élnek, és emlékeztetnek magukra. Ami tudatos feszültséget, fájdalmat és szenvedést okoz. El kell rejtenünk magunk elől, ki kell venni őket a zárójelekből, határainkon kívülre, nehogy szenvedjünk. Szégyellni, elutasítani önmaga ezen részét. Mondd magadnak, hogy nem én vagyok. A fókusz csak részben sikeres. Megtéveszthetjük magunkat, de a valóságban nem vághatunk le egy részt magunkról. És továbbra is bennünk él, mint egy fekete lyuk, vonzza és elnyeli energiánkat grandiózus tömegével és gravitációjával, valahol vákuumban, árnyékban, szemünk számára láthatatlan, de a világegyetem törvényei szerint cselekszik. Ahogy a fekete lyukat az asztrofizikusok a megnyilvánulásai által fedezik fel, ahogyan a gravitációs zónában lévő tárgyakra is hatással van, úgy árnyékunk is észrevehetővé válik mások számára a megnyilvánulásai által.

Azt mondom magamnak: „Támogatok másokat. Rosszabbul járnak, mint én. Nincs jogom valamit akarni magamnak. Kevésbé vagyok fontos, mint mások. " Végül is ez tele van a szeretet elvesztésével, az elutasítással, a szégyennel, a megsemmisüléssel. Azt mondom egy másiknak: "Nézd, hogyan támogatlak, törődöm veled!" És hirtelen valamikor, amikor az élet rendeződött, ügyesen felépített képem él, részt vesz a kapcsolatokban, egy másik szavával találkozom: „Ön egoista! Csak magadra gondolsz! Nem veszel észre engem! " Mi jár a fejemben ilyen pillanatban? Jobb. A kognitív disszonancia. "Hogy van ez? Én … Tessék, nézd. " Mit akarok tenni ilyen helyzetben? Védje énképét, gondosan megvalósított projektjét. Kezdek mérges lenni, bizonyítani, vitatkozni kezdek. Nekem nem megy. Minden energiámmal elhajítom a másikat, elszigetelöm egy olyan zónában, ahonnan már nem tud engem ilyen módon befolyásolni. Sértődött vagyok, nem akarom látni, nem válaszolok a hívásaira stb.

Most próbáljon kívülről, a másik szemével nézni a történteket. Az a személy, aki kijelenti, hogy mások jelentősebbek számára, mint ő maga, aki feláldozza magát mások érdekében, rohan, hogy megmentsen mindenkit és mindenkit, megfeledkezve önmagáról, ebben a helyzetben, hatalmas energiával, amely nem jellemző más megnyilvánulásaira, megvédi magát, durván, brutálisan kidob. Más lesz önmagától.

Valójában egy ilyen rövid pillanatban csak magamhoz hasonlóvá válok. Kilépek az árnyékból, árnyékommal védem vágyát, hogy láthatatlan maradjon. Ez láthatóvá teszi az árnyékot.

Mi történik utána? Egy ilyen konfliktus eredményeként én magam, szabad akaratomból elszigetelten találom magam, vagyis miután elutasítottam a másikat, magam is elutasítást tapasztalok. Szégyellem magam. Mivel az, amit veszekedésben mondtam és tettem, nem hasonlított önmagamra, ezért "nem voltam önmagam". Kockáztatom, hogy elveszítem a szerelmemet. Igen, már felnőtt vagyok. És ettől persze nem halok meg. De nekem már mindegy. Jó vagyok attól, hogy félek a szerelemtől. A következő szavakkal jövök hozzád: „Bocsáss meg. Nem voltam önmagam."

Egy pillanatra, a szupernóva fényes villanásával a sötétben felvillanva, élő részem újjászületik egy fekete lyukba, visszatér a helyére - a sötétségbe, a vákuumba, az űrmélységbe, az én I. Így a kör bezárul.