2024 Szerző: Harry Day | [email protected]. Utoljára módosítva: 2023-12-17 15:38
Az égre pillantva.
Az égre pillantva sétáltam. Felhők, a szél ide -oda hajtja a víztömegeket, gondolatok a fejemben, a tudat fehér port, excentrikus alakra feszítve, lehetetlen, egyedi, folyamatosan változó, vibráló a lélek szálaival, szerelmes vagyok ebbe a felhőbe, a gyerekkoromra emlékeztet, akkor nem az égre néztem, hanem előre, majd le és oldalra, ijesztő visszanézni, ezt nem tenném, az égre bámulva, mert apa nyert nem értem, ha a szemébe nézek, a szemembe nézek, krémszínű föld a lábam alatt, agyagos szuflé és homok, amelyet előzőleg az esőbe kevertek, szilárd anyag, amely nem akarja feladni a föld minden nedvét, gondosan tárolja önmagában, mint a tej szűrve át a szövetein, de az ég még mindig magáévá teszi, teljes mértékben részeg lesz, vékony verejték borítja, mint a verejtékcseppek a fáradt férfiak homlokán, nehéz légzés az északi szél, ez a mély zihálás a sűrű erdők hörgőiben, lélegezzen be kilégzést, és így tovább, amíg el nem fogy az ereje, leesik a földre, fűvel borítva, feküdjön le, pihenjen, nem fog hamarosan felkelni, és amikor felkelsz - akkor ne felejts el állni, és futni, gyorsabban futni a felhő mögött, repülni repülőgépen, nézni egy vastag ablakon, mint egy lány a kúriában, vigyázni a boldogságodra a láthatáron, díszíteni arcod örömmel a látvány láttán Őt, mert olyan régóta várt erre, és nem fontos, hogy soha nem mosolyogtál rá, visszamosolyog rád, amikor elhagyod, ismét a gyermekkor ösvényén, mezítláb taposva. érintkezik anyja bőrével, a lába lágy masszába van temetve, mert anya mindig belevág a saját fantáziájába, és itt megint felnézett, és a lába, mint a betonban, megfagyott a földben, nem enged be a lágy, az isteni lélegzet bolyhos legyezőjét nézed, olyan megközelíthetetlen és megfoghatatlan, újra és újra eltévedsz benne, amikor kimegy a városba, szemedben könnyű köd, szél a fejedben, föld a cipő talpán, és már nem tudod, mi az érintés, hogyan és mikor sikerült mindent elfelejtened felnézve, elvakulva, felhúzod a kezed apa erős vállára, érzed ezt a meleg pillantást a bal oldaladon, ő elhalványul a múló pillanat fényében, viszlát, viszlát, az eső lemossa arcodról a nyár színeit, bocsáss meg, nem tudtam időben jönni, voltak esetek, mint mindig, sürgős, nem, mindenre emlékszem, várj még egy kicsit, szorít a mellkasomban, olyan forró illata van a tapasztalatodnak, még mindig nagyon fiatal és naiv, jégcsapként lóg le a külvárosi leendő felhőkarcoló tetejéről, csöpög, elemi forma csöpög, beszivárog ujjat, egy pohárba öntik, mint egy átlátszó erős folyadékot, és minden élet ebben a bőségszaruban a lehető legszegényebb jóléti képbe kerül, hagyja ki ezt a keretet, a szeme feszült, törölje le a kezével, így, igen, minden helyes, aludj, hosszú évszázad volt, sajnos, nem volt elég arany mindenkinek, csak gyémántok maradtak, de már nem érdekelnek, a közvélemény nyomására megkeményedett szerelem drága, azonban mint minden más, apa, hol vagy már megint, miért, nem tudtad, hogy ez egy ráncos kézből adott méreg, nagyon sajnálom, hogy soha nem tudtad meg, mi vagyok valójában.
