2024 Szerző: Harry Day | [email protected]. Utoljára módosítva: 2023-12-17 15:38
Átmenet.
A földalatti járat az értelmetlenség puha fátylával borítja be a testet. Az átmenet a legpuhább és leggyengébben áramló hely a város központjában, itt önmaga számára teljesen észrevehetetlen olvadási állapotba áramolhat. A plafonon lévő porral együtt olvadozok, egyetlen megbízható konglomerátumokká olvadok össze, amelyek zavarják az őket látókat, együtt repülnek a forró, fojtogató levegővel a metróból, mint egy méh, amely nektárt szállít egy szigorúan meghatározott útvonalon. A mindennapi élet aurája izgalmas lágysággal kombinálva, ezek a sima fényjátékok a megsárgult lámpákból, minden tele van sietetlen mohás viszkozitással, érezhető, talán szubjektíven, de nem kevésbé hihető. Ebben a simaságban él a szabadság szelleme, a föld alatti barlangba temetve, a személyes sárkányom, aki a tegnapi kemény italok füstjét lélegzi rám, a mai forgatagba rejtve, hűséges és engedelmes felvigyázóm, olyan nyűgös és fényes, sietve a lényegtelen ügyekben, dühös, álmos és éhes …
És újra és újra áthaladva ezen a zajon, a virágsorokon és a transzcendensen érzéketlen emberek bugyrán, érzem ezt a nehéz lélegzetet, minden galamb szárnyának minden szárnyában, a hajléktalanok minden tekintetében a fal közelében, ezt a bágyadt reménytelenséget a levegő pokoli lágysága, megszállott bonyolultságában elviselhetetlen. Elmenni és elfelejteni, vagy elmenni, és nem veszi észre? Ebben a pillanatban egyre nagyobb a vágy, hogy kirohanjak innen, felmásszam a lépcsőn és átrepüljek az utcák halott aszfaltján, hogy megvédjem magam, a titkos élet kiszolgáltatott, fáradt reggeli szerelmese, túl veszélyes az elbűvölő csalódásaimra. Nem adom őket senkinek.
Talán ez a tisztítótűz, nem tudom, talán a földalatti pokolba való leszállás előtt, az őrök zsemlét, kávét, virágot és zacskót árulnak, minden, amire szükség van, nyilván ezek ajándékok Lucifernek, hogy engedje menj legközelebb, aki lehet, hogy nem. És olyan nehéz itt lenni, ilyen triviálisan aljas és prófétai nyomorult, az aszfalt a lábunk közé kusza, ráncos, mindezt az idő lefaragásában, mintha a belé faragott levegő jegyezne a régi időkről. Riasztó számomra ebben a közelgő őrületes boldogságérzetben, rosszul befolyásolja a hangulatomat. Égj, itt mindent el kell égetned, elsősorban a levegőt. Az átmenet hossza ideális az érzések szempontjából, haragomnak az út elejétől a végéig van ideje kivirágozni, megerősödni és … ennyi, már elmentem, tökéletes, csak egy nagymester lépése, bravo, nagyon élénkítő.
A születési csatorna áthaladásának metaforája önmagát sugallja. Bonyolult hullámzó keskeny folyosók, sötét, ez a cukros virágillat (mintha itt vásárolták volna és vitték volna be a kórházba), és ez a felejthetetlen félelem a félelemben keveredett a „fénybe” menés nagyszerűségének érzésével. És ez a viszkózus levegő, ragad rám, szó szerint hordozom magamon a felszínen, és ott eltűnik a szélben, lemossa rólam a tomboló gyűlölt valóság. És akkor csak zavartság és elégedetlenség. Lépjen be a sebeimbe, amikor belépek a folyosóra, és dolgozza fel őket, miközben áldozatokat hozok a börtön isteneinek, imádkozom a lelkemért, képzeljétek el azt egésznek és tisztának, miközben tisztelettel meghajolok, és kinyújtom kezeimet a forgószárny felé. ismerj meg, amikor mélyebbre megyek a mozgólépcsőn a pokol első köréhez. Itt vagyok és újra itt vagyok, ide -oda sétálok, sírva lélegzem ki és ki, a tüdőm összehúzódik, a szemem csukódni akar, a lábam a kijárathoz visz, gyorsabban, gyorsabban, gyorsabban, van időm születj ma újra, tedd meg, különben mi értelme?
