Por

2024 Szerző: Harry Day | [email protected]. Utoljára módosítva: 2023-12-17 15:38

Ha belefárad a rosszba, tompa unalom jön. A bűntudat érzése, mint egy éjszakai mocsárba hullott fáklya, csak a hang hallatszik, ami a végtelenségbe szívja a haragot, és csak a nyálka a kezedben, te tapogatod át magad, térdelsz, de még mindig egyenes, a szád undorító bocsánatkérésekkel van tele, ez hányás, ellenkezőleg, a helyesség teljes világtartalma kitört beléd, a szaglás a látással társul, ez a büdös, romló vélemény rólad olyan jól látható, füstök láthatók, a rothadó mérgező gáz megpróbálja megérteni, hogy te vagy, nem, még nincs itt az ideje, a mocsár nem ér véget ott, ahol véget ér, sokáig nem hallatszik a félelem csipogása, a a hívó felmelegíti a megcsontosodott membránokat, az élet ezen rezgéseit ebben a szürkeségben, honnan származnak, és nem számít, mert maga ordít bele ebbe a mocsári masszába, a keze felnyúl, és megragad egy láthatatlan botot, múlt, ujjak néznek mert a jegyzeteket válogatva, az összes homokot egyetlen szemcsévé préselve, lejárt az idő, aludj hősöm, holtan bátor voltál.

Nem kell azt mondani, hogy rossz vagy, hogy nem az, ami vagy, ezt nem fogjuk tudni megérteni örökké, ez csak egy mítosz, amely a mocsár mélyén született a farkas üvöltésétől és egy bagoly, egy mítosz, amely feleleveníti az unalmasságot, de nem festi meg. Felejtsd el, értsd meg, ez csak egy éjféli fantázia, és te vagy az ő Istene, a hegy oldalán leselkedve, éppen mocsárod hányadékában, a bor savas csuromvízzel terült szét a felszínen, összekeveredve az idővel, szégyennel, olyan vastag, viszkózus, olyan undorító, hogy a kezek az arcra kenik, a félelem csomói lebomló haraggal keverednek, a rothadó fű állaga, sok -sok könny, nincs levegő, és a kezek kilógnak segíteni, piszkos, undorító segítő kezek, a tapasztalatok elpárologtak a hajnaltól, ó, milyen csodálatos látomás ez a hajnal a láthatatlan lánggal lobogó mocsár felett, ha a szemedbe nézel, láthatod ezt a lángoló fáklyát, amelyet az óceán mozdulatlan árnyékában keresel, félrenéz, igen, megértem, nehéz türelmet nézni, annyi harag ébred az ősi erdő mélyén, a szelek hordozzák a pusztítás szellemét és a bátorságot, hogy életben maradjanak ennek az őrült ünneplésnek a közepette az életé.

Amikor minden, ami elment, az emberiség megmarad, úgy érzi jelenlétét, mint egy finom parfüm finom illata, amely képes megtörni a mocsár bűzét őrjöngő életenergiájával, örökre belekerülni a receptoraiba, és örökké ott élni. miután eltűntél, mint a születés utáni halál szimbólumát viselő forma, az emberiség abszolút ürességben, tökéletes sűrűségben, mocsárban, az égen jelenik meg felette, látod őt, nem, érzed őt, te vagy ő, nem, ő az, ami atomokká szakít téged, kötődve a formához és a lényeghez, a mocsár nem ismeri az élet aromáit, ez magában foglalja a magadról szóló történeteid lehelletét látomások és dühöngések formájában a lelked, az emberiség újra és újra megszül téged, az idegi kapcsolatok fáradhatatlanul megszakadnak, és elképzelhetetlen hálózatot alkotnak számtalan lándzsád megtört életéből, és itt vagy egyedül, lélegezve az egész mocsárt nyugodt ammmmmm, most húzd kezeidet magadtól, mentálisan, megfagysz, érzed a hűtőáramot, kilélegzel kozmikus hideg és bolygók milliárdjai repülnek fel, mint a porrészecskék a kiégett képzelete vákuumába. Csak a port zavarja egy ijedt kolibri.