Fuldokol A Boldogságtól

2024 Szerző: Harry Day | [email protected]. Utoljára módosítva: 2023-12-17 15:38

Zihálok a boldogságtól.

Belégzés, kilégzés. És így minden alkalommal, amikor engeded, hogy ez a meleg teremtmény közelebb kerüljön hozzád, és akkor, bam, nincs ott, és a kezed csak turkál a levegő ürességében, és gereblyézi a nap még mindig forró napját. Hűvös, szórakoztató, jó volt ebben a banális tudatlanságban lenni, gyakori mondatok, forró kávé, őszi illatok, élénk színek az utcán, minden megvolt. Gyorsan eljön az éjszaka, számomra már nem süt a nap, de magamban megfagyok, a napom holdvá változott. A melegség csak az emlékek félelmére elegendő. Minden alkalommal azt gondolom, hogy ez mindig így lesz, és minden alkalommal mérges vagyok, amikor újra a jelenemmel találom szembe magam. Kíméletlenül ez nem szó, legalábbis van remény arra, hogy valaki más csinálja, és nem te magad, de itt csak jön, nem, hozza, feleslegesen adja nekem a tavalyi folyóiratot, a "gyász" címet legolvasottabb. Nem tudom, hogyan maradjak a komfortzónában, sőt kétlem, hogy egyáltalán létezett. És valahányszor belemegyek régi élményeimbe, új belépőt veszek. Hosszú, drága és fájdalmas. Azt mondják, ezt hangulatváltozásnak hívják, valaki bipoláris személyiségzavarnak, valaki más valahogy, de én csak azt gondolom, hogy senki nem ment ki sehova, és semmi sem változott, nem volt dinamika, egyáltalán semmi, néha a hallucinációim a boldogság egybeesik a másik valódi boldogságával. Mindkettő kísértetiesnek tűnik, kicsi a különbség, ragyogó fény van, de a háttérben még ragyogóbb. Néha azt gondolom, hogy a legrosszabb ebben az életben az, hogy a bánatról alkotott elképzelésed soha nem lesz képes behatolni egyetlen lélekbe sem ezen a világon. Ebben a pillanatban elképzelem ezt a nagy tervet, amelyet lehetetlen felfogni, és azt gondolom, hogy nyilvánvalóan velem is ez a helyzet, másnak nem adatik meg, hogy megértse az enyémet. Ezen megnyugszom, de nem alázom meg magam. És valóban, miért történik mindez, miért van szükségünk ennyi emberre a közelben, ha mindenki egy, és egy, mint mindenki más, és soha senki nem lesz képes belenézni egy másik lelkébe, és ott látni valami más, mint ő. Mit kezdjek ezzel a bánattal, miért van rá szükségem? Mindenki a sajátját látja, és senkiben nincs közös. És ott van, gyakori? Ez csak erőltetett vakság a Másikkal való érintkezésben, ez az, ami mindannyiunkat összeköt. Nem tudom, hogyan tartsam a kezemben a boldogságot, el sem tudom képzelni, hogyan tartható meg a gondolataimban, létezik -e egyáltalán. Ez nem kérdés, hanem haraggal átitatott felkiáltás. Követeltem volna, ha tudom valakitől, vagy elvettem, ha mással találkoztam, de nem. Milyen erős ez a dolog, amely minden illúziót elpusztít a másodperc töredéke alatt, csodálkozom a végrehajtás pontosságán, valóban ügyes dolog, ez a bánat. Fogd a kezedbe, és úgy tűnik, hogy valóban valami értékeset kaptál, elkezded kisajátítani magadnak, és érzed, hogy kisajátít engem magamnak, és most szorosan összeszorítom, félek elengedni, és máris nyomja a szívemet, cseppről cseppre présel könnyeket, de attól még félek, hogy tovább engedem, és megfulladok, megfulladok ebben az őszinte szerelemben. Mennyi ideig elég, hogy szeressem magam?