Együtt Veled

2024 Szerző: Harry Day | [email protected]. Utoljára módosítva: 2023-12-17 15:38

Együtt, egyedül éljük századunkat. Az X tengelyen keresztre feszítve, a legkisebb sérelmekbe és hiányosságokba szétszedve, haragtól szétszakítva, őrülten szeretjük egymást, ha félreértjük magunkat. Írjon, írjon, író, sorai ugyanabba az ürességbe kerülnek, amelyből ők születtek, órákon át kell várakozniuk, és mély barázdát húzva a homlokára, és talán a lelkébe, újra egyesülnek a Másikkal. Ennek a mezőnek a szántása nem mindenkinek adatik meg, és nem mindenki veheti a szántó szellemi ekéjét kiszáradt karjaiba. Együtt lenni annyit jelent, mint önmagunknak lenni a Másik jelenlétében, leküzdeni a kísértést, hogy megadjuk magunkat, vagy elvegyük a felesleget, hallani egy másik szív dobogását az élet távolságában, és felmelegíteni hideg lelked melegével. Ketten vannak, és jól érzik magukat. Ő egyedül van, ő pedig egyedül, és jó nekik együtt, hogy szomorkodnak a korábbi magány miatt, együtt, és bizalmat szereznek azon az úton, hogy ez a Másik képes lesz elviselni ezt a szakító egyesülést, és ugyanakkor életben maradni. Nincs garancia, minden nagyon törékeny, minél több év, minél kevesebb kapcsolat és minél vastagabb a szál, minden megszakadhat a múlt halálának tudatosításának bármely pillanatában. A kettőjük.

Az idő karavánja lassan elhúzódik a vigasztalhatatlan szenvedés sivatagában, saját lététől, útközben minden évben egy láncszemmel kevesebb lesz, a javak lehullanak a fáradt hátról, a selymek és az arany szétszóródik a forró sivatagi homokon, de nem fel lehet emelni, így a veszteségeket nem pótolják … Csak veszítünk anélkül, hogy bármit is kapnánk cserébe. A nap felemészt a tekintetével, olvadok és égek, szürke felhőbe párologok a házad felett, minden csepp eső sajnálom, hogy elkéstem érted, örökké ragadtam a sivatagban, és oázist keresek az úton a piacra, ahol eladnám magam azért a jogért, hogy ne legyek Más.

Én és a másik, én és te, én és én, én és én, hányan vagyunk ott, a saját én által ismeretlenek, féktelen, beteljesületlen, elfelejtett. Szükségem van a Másikra, még nem tudom miért, de igen. Összezavarodtam, nehéz higanyt öntöttem a tudás helyiségének padlójára, várok egy alkalmas edényre, amely Te lehetsz, de az idő kérdése kiderült, hogy emberi kéz műve, és az edényt magam faragtam.

Lenézek rád traumáimból, és csak az elszakadást látom a közelgő gyógyulástól. Szeretet? Talán, de én másképp élem meg magam, ott a szerelem túloldalán sötét és hideg van, a hold ezüstfénye díszíti száműzetésemet, elbújok a szerelem elől, és jogom van ehhez. Együtt könnyebb egyedül maradnom, és ezt te is tudod, igen, tudod, mint senki más, mert te egyforma vagy. A gyengeség pillanatában nagy szépséget észrevenni, megállítani és lenyelni, önmagában élni és széppé válni, hogy megfeleljen önmagának, de ez nem olyan kellemes, mint csak látni a Másikban. Jaj, túl vak vagyok magamnak. Eh, hogy egy kicsit toleránsabb legyek a Másik iránt, eh, milyen kár, milyen kár, hogy nem bírom elviselni ezt az elfogadási fájdalmat, milyen kár, hogy minden annyira fáj.

Együtt lenni azt jelenti, hogy olyan világban élünk, amely tele van a Másik benned való jelenlétének érzéseivel, önmagának a Másikban érzéseivel, és érintkezik azzal a kísérteties felismeréssel, hogy képtelenség arra, hogy a másik elnyelése pillanatában önmaga közelében legyen. Ez a párbeszéd boldogságot hozhat, feltéve, hogy meg tudja őrizni azt észlelésében. A boldogság köztetek, ez a tiéd és a Másé, annyira egyforma és annyira különböző, teljesen irreális, és ezt te és én tudjuk, ezért képesek vagyunk megtartani.