2024 Szerző: Harry Day | [email protected]. Utoljára módosítva: 2023-12-17 15:38
Manapság sokan úgy vélik, hogy a pszichoanalízis filozófiai iskola, kulturológiai irány, módszer a társadalmi és politikai jelenségek tanulmányozására. Valóban, újságírók modern cikkeiben, elemző áttekintéseiben, művészettörténeti esszéiben elég gyakran találkozunk a pszichoanalízisre jellemző fogalmakkal és megközelítésekkel. A történelem során azonban a pszichoanalízis erős pszichoterápiás irányzatként jelent meg és létezik.
Fontos megérteni, hogy a pszichoanalízis alapítója, Sigmund Freud (1856-1939) neuropatológus volt, aki nem az íróasztalánál, az irodájában bezárva tette a felfedezéseit. A pszichoanalízis nem a "tiszta ész" terméke, hanem a klinikai tapasztalat eredménye. A 19. század végi orvosok gyakorlatukban megmagyarázhatatlan és a hagyományos kezelési jelenségekre nem reagáló szembesültek: például különböző fájdalmas tünetek külső megnyilvánulásai a klinikai rendellenességek teljes hiányában, alaptalan félelmek, szorongások, megszállott cselekedetek és gondolatok.
Leegyszerűsítve ezeket az állapotokat egyesítette a "pszichoneurózis" fogalma. A fizikai betegségek objektív jeleinek hiánya miatt sok akkori orvos hajlamos volt alábecsülni páciensei ilyen problémáit, "degenerációnak" (degenerációnak) tulajdonítva őket. De nem mindenki osztotta ezt a nézetet.
Freud a kortársai által gyakorolt pszichoneurózisok kezelésére számos módszert kipróbált, köztük a hipnózist, a fizioterápia különböző módszereit. Freud azonban nem volt elégedett az eredményeikkel. A 90 -es években. Században Freud Breuerrel együtt kifejlesztette és alkalmazta az úgynevezett "katartikus módszert", amelynek fő módszere - a szabad asszociáció - később a pszichoanalízis fő technikai eszközévé vált.
A páciens, aki félálomban feküdt a kanapén, kimondta az első dolgot, ami a fejébe került, és akaratlanul is elfelejtett, de fájdalmas, számára elfogadhatatlan emlékekre, gondolatokra, ötletekre bukkant. Később Freud a tudattalanba nyomottnak nevezte őket. Ez az érintkezés erős érzelmeket (reagáló hatásokat) váltott ki a páciensből, amelyek Breuer és Freud szerint korábban korlátozottak és szimbolikusan kifejeződtek a tüneteken keresztül.
Freud azt is felfedezte, hogy az ilyen betegek történeteinek szálai mindig korai gyermekkorához vezettek, és a szeretteire és önmagára irányuló rejtett vágyakhoz kapcsolódtak. Freud eltávolodott a katartikus módszertől, és elkezdte kifejleszteni saját megközelítését, amikor rájött, hogy pácienseinek gyermekkori emlékeinek többségének semmi köze az objektív valósághoz; hogy azoknak a betegeknek az intrapszichés valóságáról beszélünk, akik gyermekkori öntudatlan vágyaikról beszélnek, amelyek egyrészt hamis emlékek formájában fejeződnek ki, másrészt azonban olyan elfogadhatatlanok egy felnőtt számára, hogy lelki fájdalmat okoznak.
Ezeknek a vágyaknak a középpontjában mindig két impulzus volt, az indítékok - agresszív és szexuális.
De itt meg kell jegyezni, hogy Freud a szexualitás alatt a kielégülés megszerzésének különféle formáit értette önmagával vagy másokkal való interakció révén. Freud további pszichoanalitikus munkája nagyjából három szakaszra osztható.
1900 és 1910 között, amelyet maga Freud az elképzelései kezdeti nyilvános elutasítása miatt „csodálatos elzárkózásnak” nevezett, gyakorlati tapasztalatokat gyűjtöttek és rögzítettek; ennek az időszaknak a végére Freudnak már számos támogatója volt: K. Abraham, S. Ferenczi, O. Rank, C. G. Jung, A. Adler és mások.
Azonban már az 1910 -es években.kiderült, hogy sok támogatója, módszerüket pszichoanalízisnek nevezve, különböző módon értette meg a Freud által bevezetett alapfogalmakat, és nagymértékben módosította az általa kidolgozott terápiás technikát is. A klasszikus pszichoanalízis fejlődésének második szakaszában Freud megszakította kapcsolatait néhány követőjével, akik azonban folytatták pszichoterápiás gyakorlatukat, saját iskolákat hoztak létre.
Így például C. G. Jung megalkotta az analitikus pszichológiát, A. Adler pedig az egyéni pszichológiát. Így történelmileg ezek az iskolák, bár a pszichoanalízisben gyökereznek, nem pszichoanalitikusak. Ezek a fájdalmas szakítások a követőkkel azonban fontos szerepet játszottak a pszichoanalízis kialakításában.
Freud rájött, hogy módszerének elméleti alapokra van szüksége, és 1915-ben tizenkét úgynevezett "metapszichológiai művet" írt, amelyek közül ötöt később megsemmisítettek. Ezekben a művekben Freud leírta elképzelését a "mentális apparátus" felépítéséről és működéséről, meghatározta a tudattalan, az ellenállás, az elnyomás fogalmát, amelyek alapvetőek a pszichoanalízis szempontjából.
A pszichoanalízis elméleti kialakulásának ezt a szakaszát általában "Freud első témájának" nevezik: a psziché szerkezetében Freud három olyan esetet azonosított, amelyek egyszerre mentális funkciók - a tudattalan, a tudatos és a tudatalatti. Sőt, Freud mindhárom esetet egyenértékűnek tekintette, ezért a pszichoanalízisben nem szokás a "tudatalatti" fogalmát használni.
A Freud-féle pszichoanalízis kialakulásának harmadik szakaszának kezdete 1919-nek tulajdonítható, amikor az úgynevezett poszttraumás neurózisban szenvedő katonák elkezdtek visszatérni az első világháború frontjáról: belső tekintetük folyamatosan és megszállottan az ellenségeskedések szörnyű eseményei.
Ebben az évben Freud írta egyik legösszetettebb és legrejtélyesebb művét, az Öröm elvét, amelyben az élethajtás és a halálhajtás fogalmainak megjelenésével együtt megkezdődik az "én" fogalmának pszichoanalitikus fejlődése. Ezek az új elméleti nézetek végül 1923 -ban alakultak ki, amikor Freud megírta az "Én és én" című művet, ahol bevezette a "második témát", amely az első kiegészítése lett. A téma példányai It, I és Super-I néven ismertek.
Freud 1939 -ben bekövetkezett haláláig kifejlesztette elméletét az általa kidolgozott témák alapján, felülvizsgálva korábbi klinikai tapasztalatait azok összefüggésében. Freud azonban egyik utolsó művében, az "Elemzés véges és végtelen", amely valójában a lelki testamentuma lett, Freud sok nyitott kérdést hagy abban a reményben, hogy követői válaszokat adnak rájuk.
Ajánlott:
A Gestaltterápia Rezisztenciájáról: Az érintkezés Megszakításának Mechanizmusai Vagy Kialakulásának Módjai?
A Gestalt -megközelítésben az ellenállást az érintkezés megszakításának formáinak prizmáján keresztül tekintik, amelyek hagyományosan magukba foglalják az út különböző szakaszainak egyesítését, introjekcióját, vetítését, elhajlását, visszagondolását stb.
Gyulladás A Stressztől. A Depresszió Kialakulásának új Elmélete
A depresszió kialakulására számos elmélet létezik. Ismert elméletek vannak a hormonális egyensúlyhiányról, a szinapszis megzavarásáról (a mediátorok számának változása). Jelenleg a legígéretesebb hipotézis az, hogy a hangulatzavarok az agy szöveteinek gyulladása következtében alakulnak ki.
A Kisebbrendűségi Komplex Kialakulásának Korai Előfeltételei
A viselkedési reakciók halmazát, amely alábecsüli az embert önérzetében, kisebbségi komplexusnak nevezzük. Elbizonytalanítja az embereket, külső segítséget és támogatást keres. Sokan rettegnek attól, hogy kitűnjenek a tömegből, de titokban irigylik azokat, akik minden lehetséges módon hangsúlyozzák egyéniségüket.
Z. Freud és Hysteria Asszony Megismerkedésének Története és A Tandem Első Pszichoanalitikus Gyümölcsei (1. Rész)
Z. Freud és Hysteria asszony ismeretségének története és a tandem első pszichoanalitikus gyümölcsei "A pszichoanalízis a hisztéria tanulmányozásakor születik, és ha meg akarjuk érteni jellemzőit és fejlődését, mi, saját elméleti álláspontja szerint, ezekre a nemzetségekre kell hivatkozni.
Freud Klasszikus Pszichoanalízisének Alapfogalmai és Rendelkezései
Freud az ember tudományos és biológiai megértéséből kiindulva elméletét a vonzás fogalmára alapozta, amelyet a fiziológiai és mentális határán elhelyezkedő jelenségként értett. Pontosabban, a klasszikus pszichoanalízisben a vonzalom alatt a testen belül folyamatosan áradó, belső feszültséget okozó irritációk mentális elképzelését értjük, amely ellazulást igényel, amit a psziché élvezetként érzékel.
